Mindent elkövettem annak érdekében, hogy elnémítsam magamban ezt a hangot, hogy az anyák napjáról bármit is írjak. Tényleg mindent. Ki akartam tépni a lelkemből, amiről nem is tudtam, hogy mi az, és igazából most sem tudom. Anyák napja. A hála napja. A szeretet napja. A köszönöm napja, ...na, és a fájdalomé. A düh napja is. A rossz emlékeké is. A sérüléseké. A haláloké. Az eltűnteké. Nem tudok nem gondolni arra, hány ember érez ezen a napon keserűséget, mert az ő édesanyját nem tudja felköszönteni. Azért, mert már meghalt. Azért, mert nem tudja, hogy hol van. Azért, mert lemondott róla és otthonba adta. Azért, mert nem beszélnek. Azért, mert nem is ismeri. Azért, mert beteg. Azért, mert börtönben ül. Azért, mert részeg. Azért, mert éppen üvölt. Azért, mert csak magára figyel. Azért, mert nem érdekli. Azok a kis -és felnőtt gyerekek jutnak eszembe, akiknek ez a nap nem a háláról szól, hanem egy emlékeztetőről, hogy van, ami sosem volt, most sincs, és nem is lesz: az anyával való szeretetközösség. Eszembe jut, hogy hány olyan embert ismerek, akit vagy így, vagy úgy, de elhagyott az édesanyja. Hihetetlen, mennyire ketté tudja törni az életet, ha egy szülő megszűnik egy gyerek számára létezni. Mennyire sérül ilyenkor az önkép, a bizalom, ha egyszer csak kisétál az életünkből egy anya. Kisétál úgy, hogy el sem köszön. Kisétál úgy, hogy napról napra egyre távolabb kerül, és egyszer már nem tér vissza. Kisétál úgy, hogy mindig visszatér, de sosincs ott igazán. Kisétál úgy, hogy sosem lát annak, aki vagy. Kisétál lelkileg, mentálisan, egészségileg. Kisétál azzal, hogy megüt. Kisétál azzal, hogy megaláz. Kisétál azzal, hogy nem hisz benned. Kisétál azzal, hogy folyton emlékeztet a hibáidra. Kisétál azzal, hogy folyton csak dolgozik. Kisétál azzal, hogy sose beszél hozzád, és elzárja magát tőled lelkileg. Elérhetetlen anyák napja. Érthetetlen anyák napja. Bántó anyák napja. Szeretetlen anyák napja. Elhagyó anyák napja. Megütő anyák napja. Ugyanaz a nap, ugyanaz a május, ugyanaz a napsütés, miközben legbelül meghalsz, vagy ami még rosszabb, életben maradsz, észnél maradsz, és életedben élettelenné válsz. Elsajátítod a védekezést, falakat emelsz magad köré, bástyákat állítasz, látszólag erőssé, sebezhetetlenné, érzéketlenné válsz. Nem mersz hátradőlni többé a szeretésben. Nem mersz kötődni. Nem tudod elhinni, hogy jó és szép vagy valaki számára. Nem tudod érezni az érzést, nem mered, nem akarod, tartasz tőle. Minden kapcsolatodat megbénítja ez a törés. Időnként felállsz belőle, majd egy váratlan pillanatban újra agyon vág. Meddig még?! - kérdezed, és nem érted, hogyan cipelheted ennyi idő távlatából is ezt, s miért telepszik rá mindenre. 

Anyák napja. Mit kezdj vele, ha körülötted az emberek sorra veszik a csokrokat, éneklik a dalokat, az internetet pedig elárasztja a felszólító mód, hogy az a minimum, hogy anyánkért e napon a csillagokat is le kell hoznunk?! Mit kezdj vele, aki némán gyászolnál, sírnál, dühöngenél, vagy egyszerűen csak hallgatnál? 

Mindent elkövettem, hogy elhallgattassam ezt a hangot, szeretetből, hálából, tiszteletből, anyák napjából. Nem tudom. Vannak dolgok, amikért hálás vagyok anyámnak. Miatta élek. Miatta maradtam életben. Miatta jártam jó óvodába és iskolába. A legjobbat akarta nekem mindig. Féltett és óvott, ahogy tudott. Szeretett. Ebben biztos vagyok. Sokszor éreztem hálát. Sokszor aggódtam érte. Sokszor féltettem. Sokszor éreztem a fájdalmait. Sokszor gondoltam arra, hogy mennyire más élete lenne, ha a saját útját járta volna mindig. Ha más házasságot köt. Ha más családban nő fel. Ha több figyelem jut neki. A képességeinek. A kreativitásának. A történeteinek. A könnyeinek. A dühének. Sokat gondolok arra is, milyen sportoló lehetett volna, ha valaki igazán büszke rá, és ennek hangot is ad, biztatja. Milyen anya lehetett volna, ha csak kicsit is nyugodtabbak a körülmények. Biztos vagyok benne, hogy nem olyan életre vágyott - sem magának, sem nekünk - mint adatott. Kevés embert ismerek, akiben annyi fájdalom van, mint anyámban. S tudom, hogy ebből sokat én okoztam neki. Tudom, mennyit sírt miattam is, mennyit csalódott, mennyit bántottam. A jelenlétemmel éppúgy, mint a távolságaimmal. Rengetegszer voltam vele igazságtalan, s talán ez is az, hogy kiírom egy platformra, amit aztán bárki elolvashat. Azt mondja majd, hogy nincs jogom ehhez a fényhez, ami rávilágít arra, ami egy családban magánügy, titok, s csak a négy fal között történhet meg: hogy rettenetesen szeretetlenek tudunk lenni abban a közegben is, ahol a legfontosabbak vannak. 

Sokszor megloptam őt. Aztán sorban álltam a lopott pénzzel az iskolai büfében vaníliás fánkért és kóláért. 13 évesen tanultam meg dohányozni. Csavarogtam, ittam, hazudoztam, alig segítettem otthon a háztartási feladatokban, nem tanultam, halomra hordtam haza a beírásokat az ellenőrzőmben. Beadtam az otthoni szép tárgyainkat a zálogházba, még nagymamám ékszereit is, az öcsémet folyton piszkáltam, verekedtünk. Egy ismeretlen lányt úgy megütöttem, hogy beszakadt a dobhártyája, feljelentettek 8 napon túl gyógyuló testi sértés miatt, én pedig 1 évig pártfogóhoz jártam. Az ég világon semmit nem tudtam felmutatni anyámnak abból a szeretet repertoárból, amit mondjuk egy anyák napján szokás. Ez a nap engem csak egyetlen dologra emlékeztetett, hogy szar alak vagyok. Egy nulla. Egy senki. Baj. Probléma. Átok. Elfuserált. Az volt bennem, hogy amikor anyám rám néz, csak arra tud gondolni, hogy bárcsak ne lennék neki. S egy idő után én is erre tudtam gondolni, hogy bárcsak ne születtem volna meg. 14 évesen elköltöztem egy másik városba továbbtanulás címén, és szerintem ez a távolság mentett meg mindkettőnket attól, hogy túléltük végül. Ő ugyan azt mondja, hogy hiba volt akkor elengednie maga mellől, hogy akkor még gyerek voltam, és meg kellett volna oldanunk a dolgokat, nem elmenekülni belőle. S ahonnan ő nézi, igaza is van. De nem tudtuk megoldani. Ahonnan pedig én nézem, képtelen voltam vele egy lakásban, egy szobában tovább élni. Képtelen voltam megfelelni neki. Képtelen voltam tanulni, őszintének lenni, bizonyítani, hogy igenis méltó vagyok rá, hogy szeressen. Nem akartam méltó lenni, csak arra vágytam, hogy visszakapjam a széthullott családunkat, s bármilyen is vagyok, lásson, igazán, hogy beszélgessen velem, hallja meg, amit mondok, és azt is, amit nem tudok kimondani. Azt, hogy végtelenül szomorú vagyok. Azt, hogy hiányzik nekem. Egész életemben hiányzott. Minden figyelmet megkaptam ugyan, de nagy ára volt ennek. Lázadtam, provokáltam, visszapofáztam. Harcoltam azért, hogy háborúzzunk, aztán meg rettegtem, mivé lettünk. Hagytam, hogy a kapcsolatunk alapja a harag és sértettség legyen. Hagytam, hogy megüssön, durván, sokszor. Hagytam, hogy a család minden kudarcát én testesítsem meg. Hagytam, hogy azt mondja, már régóta nem szeret. Hagytam, hogy lemondjon rólam. Hagytam, hogy rossznak higgyen. Hagytam, hogy elveszítsük egymást, hosszú évekre. Aztán egy napon ott találtam magamat felnőttként a kórházi ágya mellett, mindenféle gépekre volt kapcsolva, még tele altatóval a műtéte után, én pedig a sötétben tapogatózva kerestem a takaró alatt a kézfejét, hogy megszorítsam erősen, és azt suttogjam a fülébe "- ne félj anya, itt vagyok, és nem engedlek el!" Akkor azért pofon vágott a lehetőség, hogy meghal. Előtte sosem láttam még így őt. Igyekeztem mindenben, amiben szükséges támogatni, de legbelül azért nem tűnt el a múlt. Ez nem olyan egymásra találás, visszatalálás volt, mint az amerikai filmekben, hogy onnantól kezdve már nincs hiba a gépezetben. Onnantól kezdve csak figyelni kezdtem ezt a törékeny kapcsolatot kettőnk között. Figyeltem, hová jutunk végül. Hullámzott minden, mi is, a kötelékünk is. Már nem harcoltam ellene, vele, nem vágytam rá többé, hogy annak lásson, aki valójában vagyok. Elengedtem őt, magunkat.

Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy kötődik hozzám. Tudom, hogy most is bármit megtenne, hogy jó legyen nekem. Tudom, hogy most is sokat gondol rám, imádkozik azért, hogy megtaláljam a boldogságomat. Tudom. A fejemben tudom. Mondogatom magamban, hogy ez legyen a fókusz: "az anyám szeret engem". S ezzel már is sokkal könnyebb és szebb a történetem, mint sok más emberé, akiknek még ez sem adatik meg. Szerencsés vagyok, hálásnak kéne lennem, ez nem érdem kérdése. Nincs meg köztünk az a kapcsolat, kapocs amire vágyik velem. Keres engem, és nem talál meg. Hív engem, és nem veszem fel. Megölelne, és elhúzom magamat. Azt mondja, hogy szeret, én pedig csak hallgatok. Ír, és nem válaszolok. Fáj neki. Nagyon. Ezt is tudom. Nem akarom becsapni. Képtelen vagyok felköszönteni anyák napján, mert nem érzek most semmit. Lebénult a lelkem. Lebénult bennem valami, de csak nemrég jutottam el oda, hogy legalább tudjam, beismerjem: valami eltörik, és meg lehet ragasztani, valamit pedig soha többé. Azok a sebek, amiket a legközelebbiektől kapunk, ezerszer mélyebbek, mint azok, amiket a többiek okoznak. Nem tudom azt mondani, hogy haragszom rá. Nem haragszom, értem, mit miért csinált. Átérzem a velem kapcsolatos kétségbeeséseit. Átérzem a magányát, azt, hogy milyen lehetett az, amikor a válás után két kis gyerekkel hazaköltözött a szülői lakásba, és elölről kellett kezdeni mindent, munka nélkül, férj nélkül, abban a városban, ahonnan egy élsportolói karrierről lemondva, szerelmesen, a szüleit és a barátait otthagyva távozott, nagy reményekkel az Élet felé. Érzem anyámat. Magamat nem érzem. Nem érzek vele kapcsolatban most semmit, sem kötődést, sem hálát, sem fájdalmat, sem dühöt, és ez nagyon ijesztő. Próbálok utána járni, vajon hogyan lehetséges mindez. Szeretném őt szeretni, közel engedni magamhoz, vágyom egy baráti anya-lánya kapcsolatra, de nem megy. Időre van szükségem, hogy visszataláljak hozzá. Ha egyáltalán vissza lehet.

Tudom, hogy fáj neki ez és sajnálom. Szívemből.

Nem tehetek mást, mint hogy próbálom megérteni kettőnket, miért jutottunk el idáig. Nézem az utcán az anyákat lányaikkal, ahogyan bújnak, ölelik egymást, kicsik, nagyok, felnőttek. Megérint. Elcsuklik tőle a szívem. S néha azt hiszem, talán átszakad a gát, s végre kijön minden, aminek ki kell, a gyógyuláshoz. Egyelőre nem jön ki semmi.

Van egy fényképem a szüleimről, egy kilátón készült, 36 évvel ezelőtt.  Mindketten mosolyognak rajta. Az egyetlen képem róluk, apró kép, a tárcámban hordom. Anya azt mondta, szerelemgyerek vagyok, és mivel ez a kép a születésem előtt 2 évvel készült, amikor rá nézek, elképzelem, hogy szerelmesek voltak, hiszen anyám azt mondta, és elhiszem neki. Nézem ezt a képet, nézem őket, elmerengek egy pillanatra, milyen életünk lett volna, ha. Aztán visszateszem a képet a pénztárcámba, visszateszem ezt a gondolatsort egy fiókba. Kinézek az ablakon, orgonacsokrok sétálnak fehér ingbe, fodrokba öltözött gyerekekkel, süteményes tálak csöngetnek be nagymamákhoz, zeng az orgonaágabarackfavirága, de a szerelemgyerek nem érez semmit, pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy ez ne így legyen.