Az elmúlt 6 évben a hajléktalan ellátásban dolgoztam szociális munkásként, és azt gondolom, hogy ez egy igazán nekem való terület a szociális szegmensben. Szerettem a pofára esést, amikor laikus, utca emberéből gondozási folyamatba kezdtem velük, amikor megismertem az ellátó rendszert, a társszakmákban dolgozókat, a lendületet, a periférián levést. Az évek során annyi furcsaságot tapasztaltam meg, hogy a komfort zónám teljesen kitolódott, és erre csak olyankor döbbentem rá, amikor időnként megkérdezte valaki: "hogyan lehet ezt a munkát végezni?!" Aki ilyen területen dolgozik, jól tudja, mit jelent egy krízisidőszak, egy utcai szociális munkás pedig főleg. Reggel beöltözöl tetőtől talpig, kaparod az autóról a jeget, beszállsz, már odafagytál, és nekiindulsz a társaddal, hogy meglátogasd az "embereidet". Mire megmelegednél, már oda is értek, kiszállsz, beszélgettek, hogy vannak, tudnak-e fűteni, van-e munka, ki beteg, volt-e orvosnál, ki tudja-e váltani a receptben felírt gyógyszereket, el tud-e menni, stb. Adsz tartós élelmiszert, ha kérnek, és irány a következő helyszín. A befűtött autó már pont kihűlt, visszaszállsz, újabb helyszín, újabb sorsok. A gondozási folyamatban megismered őket, az életüket, ahogyan ők emlékeznek, ahogyan ők mesélik. Sok szelet hiányzik, de mindenképpen több, mint amit utca embereként, csak elsétálva mellettük tapasztaltál. Nekik is vannak jobb napjaik, jó vicceik, jó kérdéseik, ők is érdeklődtek, mi hogy vagyunk, nevettünk is velük, és néha megríkattak. Olykor se perc alatt fel tudtak bosszantani a nemtörődömségükkel, amikor nekik mindegy volt, élnek-e vagy halnak-e. Olyan életek ezek, amikre nincs séma, mitől mentek tönkre, bár vannak közös metszéspontok. Minden élet más. A saját családomat is, ha nézem, mindannyian mások vagyunk benne, hiába a közös vér. Máshogy örülünk, másnak örülünk, máshogy sírunk, már ha sírunk. Mással lehet motiválni, más az ízlésünk étkezésben, öltözködésben. A hajléktalanoknak is más az ízlésük, valaki a rizsnek örült jobban, valaki a tésztának, valaki szerette a karácsonykor kiosztott édességet, valaki el sem fogadta. Van, aki szívesen beszélgetett hosszan, valaki csak tőmondattal válaszolt. Valaki beismerte, ha hibázott, valaki csak a környezetét okolta mindenért. 

Volt, hogy egy egész napot egyetlen emberrel töltöttünk, a helyszínén beültettük a kocsiba, elvittük egy fürdetőbe, nagy zuhanyozás, teljes ruhacsere, szinte újjászülettek ilyenkor. Volt, aki már arra sem emlékezett, hogyan kell tisztálkodni, volt, akinek segítettem, instruáltam, öltöztettem, és akkor ott nem csak szociális munkásként, hanem magánemberként is jelen voltam, aki a kiszolgáltatottságot, a tönkrementséget teljes valómmal oldalról és közelről és belülről is szemléltem, és büszke voltam arra, hogy ezt csinálom, hogy ez a hivatásom, hogy ezért tanultam. Nem azért, mert sose undorodtam, mert volt, hogy el kellett fordulnom, hogy ne hányjam el magamat. Amikor egy ismert, de mégis ismeretlen ember vizelete, széklete, fekélye, a testéből kijövő kukacai nem borzasztnak el, akkor az már régen rossz. Igen, szörnyülködtem én is néha, de valahogy a rutin, a történetek ismétlődése okán már egyre kevesebbszer. Amikor aztán egy ilyen kör után ballagott a kocsihoz, tisztán, tiszta ruhában, hálásan, felélénkülve, akkor azt nagyon jó volt látni, hogy ennyit számít a törődés. Nem egyszer volt, hogy két nappal később ugyanolyan rossz és elhanyagolt állapotban találtunk rá kint a helyszínén, akkor elölről kezdtük. Fürdés után orvos, néha tovább is utalták máshová, akkor kocsiba be, újratervezés, vittük, bekísértük, beszéltünk az orvossal, egyeztettünk, kórházba kerülés után vittünk be neki kis kórházi csomagot, konzultáltunk megint az orvossal, szociális nővérrel. Volt olyan, amikor az orvos minket is kvázi kihajított az épületből, nem csak az emberünket, volt, akivel szópárbajt vívtunk, mert arra volt szükség. Egy periférián élő ember sok esetben nem tud érdek érvényesíteni, nem tud következetes lenni, nem rendelkezik jó konfliktuskezelő képességgel. Sok esetben még mi sem, akik tanultuk, és űztük ezt a szakmát.

Nem csak a hajléktalan tud tanulni a szociális munkástól, hanem fordítva. Nem csak adtunk ezeknek az embereknek, hanem sok helyzetből mi is tanultunk, nem is keveset. Sose felejtem el, amikor az édesanyám beteg lett, és az onkológián jobbra-balra küldözgették az orvosok, hogy hová menjen, és mit csináljon, én pedig a szociális munkás kelléktáramból, a szerzett tapasztalatok jóvoltából, bármelyik ajtón be tudtam kopogni, bármit el tudtam mondani, a nem értésemet vállalni. Nem tartott vissza, hogy ki fognak vágni, mert erre volt szükség, hogy ne hagyjam magamat hülyének nézni, és jogom volt hozzá, hogy mindent megtegyek anyámért. Előtte biztos, hogy nem tudtam volna ezt így megtenni, de addigra már annyiszor kellett a klienseimért, hogy nem okozott gondot, még az érzelmi érintettség mellett sem.

Ami a munkát illeti, visszakanyarodva, az érzelmi érintettséghez hozzátartozik az is, amikor virágot kaptam a klienseimtől, vagy éppen elküldtek a bús p*csába. Akadt olyan, amikor annyira mérges voltam az egyikükre, hogy kivettem a kezéből a borát, amit épp az intézményünk kapujában szürcsölgetett, és messzire elhajítottam. Akadt olyan is, hogy ott álltam egyikük temetésén, egy másikat meg a tiltakozása ellenére tettük be a kollégámmal a kocsiba, mert már látszott, hogy a kihűlés szélén volt, ittasan, remegve. Volt olyan, akinek két terhességét is végigkísértük, amit kint az utcán, fűtés nélkül, sátorban hordott ki. Hiába jártunk ki hozzá sokszor, hogy jöjjenek be szállóra, nem akartak, hiába borzoltuk a szemöldökünket, és papoltunk felelősségről, nem használt. S ugyanúgy kimentünk legközelebb is, és elölről kezdtük. Mindkét gyereket elvették tőle persze, és ezt tudtuk előre, de attól még küzdöttünk velük, értük.

Mindenkivel más hangon kellett beszélni, mindenkire máshogy lehetett hatni. Valakinek elég volt csak két mondat, valakinél évek alatt ért be a munka, valakinél sosem. Van, akinek sikerült munkát is szerezni, valaki évek óta már szállón lakik, mert belátta, hogy neki megfelelőbb az, mint a szabad ég alatt. Valaki annyira jól tud kunyhót építeni, gazdálkodni, hogy nem tudja ezt a szabadságát lecserélni arra, hogy közösségben éljen, mások meg ragaszkodnak a kutyatartáshoz, és hát kutyával nehezebb férőhelyre bekerülni. A hajléktalan nők nőiségének megélése is egy érdekes tapasztalat volt nőként, mennyi bizalmas információt osztottak meg velem, hányszor kellett félre vonulni, hogy elmondhassák a kérdéseiket, bajaikat. S hányszor volt ugyanez a férfiakkal, akik a férfi kollégámat avatták be. S nemtől függetlenül is, valamikor tudtuk, hogy az adott ember velem találja meg jobban a közös hangot, vele inkább én beszéltem, valakit viszont nagyon irritáltam, és vele inkább a munkatársam. Volt, akivel én nem beszéltem szívesen, és volt, akivel a társam nem, meg lehetett egyezni, h akkor most Te jössz! Éppen ezért a kollégámat legtöbbször harcostársnak tekintettem. 5 évig dolgoztunk együtt, téli időszakban volt, hogy napi 18 órát is, így aztán elég jól megismertük egymást, rengeteg dolgot megéltünk közösen, megannyi kudarcot, és néhány sikert is, mindkettőt vállaltuk. Alakítottuk egymás jellemét, tükrök is lettünk egymás számára. Nehezen indult e szövetség, de ez az időszak nagyon eltörpül amellett az időszak mellett, amit összhangban tudtunk eltölteni. Mindig hálás leszek neki a biztatásiért, a védelemért (mert ha hiszitek, ha nem, az egyetlen ijesztő dolog számomra a hajléktalan ellátásban a kutyák voltak), a feddésekért, hogy nem adta fel velem. Ahogy a múltkori blogbejegyzésben is írtam, sokszor nem volt velem könnyű dolgozni, hiszen sokszor nem volt mondanivalóm a munkás dolgokon kívül, és ez magas falakat tudott emelni körém, amihez a másiknak nem mindig volt türelme. Neki sem volt mindig, de nem adta fel. Sokat változtunk a közös 5 év alatt mindketten. Azért írok ennyit róla, mert az utcai szociális munkában szinte a legfontosabb az a közeg, amit a társaddal töltesz, hogy tudsz-e rá számítani, hogy ki tudjátok-e egymásból hozni a lehető legjobbat. Szerettem az érzést, amikor büszke voltam rá, hogy vele dolgozhatok, mert olyan jól tudott beszélni, viszonyulni a hajléktalanokhoz, az ellátó rendszerben dolgozó kedves és egyáltalán nem kedves emberekkel, és jól tudott beszélni velem is, keményen, de szeretettel. Ott a kocsiban sok beszélgetésünk volt, hajléktalanságról, családról, párkapcsolatról, önismeretről, hitről, halálról, Istenről, a szolgálatról, és megannyi dologról, amit Az Élet.

Volt olyan téli időszak, amikor közel 400 órát dolgoztam egy hónapban, és bár nagyon elfáradtam, nagyon szerettem. Lehettem krízisautós, szállón ügyeletes, diszpécser. Szerettem, hogy összeérnek a szálak, hogy ugyanazzal a hajléktalannal összefutok több helyen, tudom az egész sztoriját, rögtön fel tudtam venni a fonalat. Szerettem a váratlanságot a krízisautóban, amikor csörög a telefon, mert egy járókelő, rendőr, mentős, vagy kolléga talált valakit, akit meg kell néznünk. Olyan kerületekben is megfordultam, amiket nem ismertem, mentünk erdőbe is, lemerült lámpával, késő este akadtunk el kocsival, kergettek kutyák, vagy dekkoltunk aluljárókban, matracok széle mellett dideregve, kérlelve, hogy jöjjön el velünk, mert látszik, hogy nagyon rossz állapotban van, jó lenne, ha látná egy orvos, ha le tudna fürdeni, tiszta ruhát venne. Nincs sablon erre se, hogy kit mivel lehet meggyőzni. A lakosság igénye legtöbbször az volt, hogy "vigyük el", de ez nem ilyen egyszerű. (Erről talán majd egy másik blogbejegyzésben írok, mert fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla.)

Szerettem az első tavaszi napot, amikor letekertem a kocsi ablakát, s a menetszél összeborzolta a hajamat, virágillat áradt be, s ilyenkor jó volt sokat kint lenni, végezni azt a munkát, amire magammal szerződtem. Szerettem a kollégákkal közösen agyalni egy-egy ember életén, hogy kivel mit kéne csinálni, milyen jövedelmet lehetne neki intézni, hol lenne érdemes elhelyezni, jó volt besegíteni egy másik csapatnak, és jó volt, amikor nekünk besegítettek ügyintézésben, szállításban. Jó volt sokat viccelődni, mert azt gondolom, ebben a szakmában a humor, a feloldás az nagyon fontos. Amikor egész nap mások nyomorában tapicskolsz, akkor is megérint, ha kőből vagy. Itt viszont nincsenek kőből az emberek. Valaki káromkodik, valaki zsémbel, valaki szétlocsolja a többieket vízi pisztollyal, valaki porcelán cicákat csempész a civil táskába, valaki hisztizik, de mindenkinél kijön, hogy ez azért feldolgozandó, akárhogy is nézzük. A szupervízió, ha van, nagyon hasznos, ha nincs, nagyon érződik, ettől függetlenül jó, ha megélheted azt, amit érzel, hiszen attól, hogy ezt a szakmát választottad, végzed, még lehet nehéz.

Szerettem, amikor azt tapasztaltam, hogy az egészségügy is tud jól működni, ha egy orvos, vagy ápoló is azon dolgozott, hogy előre tudjunk lépni a megoldás felé egy helyzetben. Szerettem, amikor meghatódtam, hogy mások is tudnak alázattal és tisztelettel bánni a kiszolgáltatottsággal. Szerettem az előre vivő kritikákat, amik segítettek változni, a tanácsokat, amikor megrekedtünk, és a hogyan nem lehet helyett a hogyan lehet volt egy szituáció alapköve. Szerettem felnézni azokra, akik nálam jobban csinálták, és szívesen segítettem azoknak, akik tőlem kértek tanácsot. Tudtam a hiányaimat, az erősségeimet kevésbé, bár ehhez is kaptam tükröket innen-onnan.

Felidézhetetlen, mennyi történet van bennem az elmúlt 6 évből. Nem cserélném el semmiért. Ha valaki megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom, örömmel mondtam, hogy szociális munkás, bár volt, akinek az ült ki az arcára, hogy "szegény, biztosan nem vették fel jobb helyre". Sokan el sem tudják képzelni, hogy lehet ezt szeretni. Emlékszem, egyszer egy járókelő dicshimnuszokat zengett nekünk, amikor látta, hogy épp egy nagyon lerobbant állapotú embert próbálunk beültetni a kis autónkba, húztuk-vontuk, ő pedig mondta, hogy hát le a kalappal, hogy ezt csináljuk. Valahogy kiszaladt a számon, hogy aznap reggel a nyári hőségben láttam az autópálya szélénél szétizzadt arcú munkásokat, akik az útburkolat egy részét javították, betonoztak, és arra gondoltam, "jesszus, na, azt biztosan nem tudnám csinálni, és nem csak az oda szükséges fizikum hiánya miatt." Láttam a hölgy arcán a döbbenetet. Én mindig úgy gondoltam a munkámra, hogy ez is egy foglalkozás, ennek is vannak szépségei és szörnyűségei, vannak szabadságai és korlátai egyaránt. 

Ha a legjobb emlékemet kellene felidézni, akkor az egy pár évvel ezelőtti sztori, azzal az emberrel, akivel az egyik legtöbbet melóztunk, akkor éppen lábadozóban volt (ez egy egészségügyi profilú hajléktalan szálló, hogy kórházi kezelés után, aki nem tud az otthonában lábadozni, az itt meg tudja tenni, vagy nincs szüksége ugyan kórházi ápolásra, de arra igen, hogy legyen a közelben egészségügyi személyzet.) Nos, ez a történet arról szól, hogy a mi kliensünk éppen itt lábadozott, mert az egyik lábszárát nagy seb borította, és előtte konstans utcán élt, egész nap kéregetett egy parkolóban, nagyon sokat ivott, a tisztálkodás sem volt az erőssége. Na de, végre jó helyen volt, lábadozott, kötözték a sebeit, no alkohol, rendszeres fürdés, megszabadult a nagy szakállától, jó volt így látni, beszélgetni vele. Az egész életét a zene töltötte ki, fúvós hangszeren játszott egy zenekarban, aztán a hajléktalanságban azzá az emberré vált, aki a végletekig el tudja magát hanyagolni. 

Hogy miért ez a legjobb történet? Azért, mert egy nap benéztünk hozzá, ehhez az emberhez, akit sokkal többször láttam fekáliás nadrágban, nagy szakállban, részegen, mint jó állapotban, nem volt bent a lábadozóban. Egyszerűen csak mondták, hogy nincs itt. Először megijedtem, hogy elszökött, megint kint van a parkolóban, kéreget, iszik, a lábán lévő seb meg ki tudja.. S akkor jött a legszebb mondat, amit a 6 év alatt hallottam: "azért nincs itt, mert moziban van." Kiderült ugyanis, hogy valami pályázaton nyertek pénzt, és pár ember elmehetett moziba, ő pedig jelentkezett rá. Annyira jó érzés volt ezt a mondatot hallani, hogy kértem az ápolót, hogy ismételje meg, miért nincs itt az ember, akit keresünk. S ő értette, és drága volt, elismételte nekem, kicsit tagoltabban is: " azért nincs itt, mert    m o z i b a n    v a n.