Hosszú évek óta kerülgetem az írást. Egyrészt azért, mert írni nehéz. Az írás számomra olyan, mintha leülnék a világon megtalálható legnagyobb tükör elé, belenéznék, és elmondanám, hogy mit gondolok a látottakról. Egy tükör nem csak azt mutatja meg, ami a borítás. Nem csak a szememmel nézek bele, hanem a lelkemmel is. Látom az összes sebemet, hegemet, foltomat, karistomat, kuszaságomat. Azokat, amikről nem tehetek, és azokat is, amikről nagyon is. Látom a dühömet, agressziómat, féltékenységemet, indulatomat, hazugságomat, és látom azt is, hogy mégsem látok mindent.Ez a látás fájdalmas, olykor kegyetlen, önmagam ellen fordító, és van, hogy megment, előre visz, épít. Ha rombol, nagyon rombol. Azt hiszem, emiatt kezdek most el írni is, ..
Bármi, amit majd itt olvasol, nem úszik dicsfényben, és lehet, hogy a végén nekirohanok vele egy falnak, és apró kis darabokra törnek a csontjaim.
Amikor leírok valamit, és viszontlátom a papíron, vagy a monitoron, viszontlátom benne magamat, életre kel egy megmagyarázhatatlan forma, megindul és nem lehet kiszámítani sem az útját, sem a célját. Azt látom magam körül, hogy az ember nem szereti ezt a fajta kiszámíthatatlanságot, mert az ad biztonságot, ha kordában tudja magát tartani. Abban a pillanatban, hogy kicsúszol a saját kezeid közül, és nem irányítod magadat, veszélyes vizekre evezel. Fény derülhet arra is, hogy miket fojtasz el, micsoda energiák, dühök lakoznak benned, milyen vágyakat öntözöl cserepeidben, milyen sárkányokat nevelgetsz ketreceidben.
Hosszú éveken keresztül, kamaszkorom hajnala óta a nagy társaságok közepén évődtem, mentem a csapat után, voltam szószóló, iskolai ünnepségeken felszólaló, diákönkormányzati és szakkollégiumi élharcos, középen álló. Nem azért, mert annyira kiemelkedő képességeim, vagy szorgalmam lett volna, hanem mert egyszerűen csak így alakult. Volt véleményem, akartam változtatni, tenni. Társaságiként eljártam programokra, helyekre, és ezt rendjén találtam. Aztán kezdett túl szűk lenni ez a ruha, és minden szerepemben szorongtam, remegtem, ki akartam belőle bújni. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: "tényleg megér ez nekem ennyit?!" - aztán mégis benne maradtam. Teltek az évek, munkába álltam, és leváltam minden társaságról, társasági eseményről, ami persze egy új bélyeget rakott rám. Aki nem jár el a többiekkel, az vagy lenézi őket, vagy "zanzás". Úgyhogy zanzásként telt a további idő, és legbelül én is azt éreztem, h ez a zanza egyre nehezebb súly, csak láthatatlan szeretnék lenni, de pont hogy kirívok ezzel a kiválni akarással. Kezdett a munkám rovására is menni a befelé fordulásom, azt a visszajelzést kaptam, és én is úgy láttam, hogy ez már nem csak egy felfedezett introverzió, hanem annál több, komplexebb, sűrűbb, elemibb. Többen is jelezték, hogy egyszerűen nem tudnak velem kontaktba kerülni, nem értenek, kerülöm őket, mintha mindig világvége hangulatban lennék. Egészen addig a pontig, amíg a munkás szerepemben működtem, semmi baj nem volt, pörögtem, tettem a dolgomat, de amint civil lettem, kiléptem ebből a pózból, nem tudtak velem mit kezdeni, és többnyire én sem magammal. Ez egy olyan munkakörben, ahol változó arányban van a munkás és civil énünk, már-már skizoid képet festhet..
Sokat gondolkoztam azon, hogy szakember segítségét kérjem, de akinek még a telefonálás is nehezen megy, ha fel kell hívni egy telefontársaság ügyfélszolgálatának gépi vezérlőjét, na,.. az nem egyszerű. Aztán mégis megtettem, mert annyira elkezdte uralni az életemet ez a kettősség, egy nap beírtam a google-ba, hogy pszichológus, és a találatok között írtam az egyiknek. Április óta járok heti egy alkalommal. Az első volt talán a legszörnyűbb. Beleülni egy fotelba, és elmondani, hogy miért jöttem, mi a bajom, az nem én vagyok. Mert ott van a másik, aki nem két, hanem ezer szemmel figyel, jelen van, nem lehet babrálni a telefonnal, kimenni, háttal ülni, illetve lehet, de nem azért mentem oda, hogy megfutamodjak. Úgyhogy talán életemben először semennyire sem nyomtam el azt, ami belül dolgozik, így a legelső alkalommal olyan intenzíven szakadtak fel bennem a dolgok, hogy amikor kijöttem, szó szerint fulladtam, álltam a körúti lépcsőház ajtajában, ami úgy vágódott be mögöttem, hogy kilökött az emberek közé, én meg csak bőgtem, mint akit érdemtelenül megvertek a szerettei, és most már nincs, kihez futnia. Órákig bolyongtam aztán, valamelyest sikerült lenyugodni, és az fogalmazódott meg bennem, hogy tévhit. Azt sejtettem, hogy valami baj van az életemmel, a működésemmel, de hogy ekkora, azt nem. Mondjuk talán erős szó az, hogy baj,(mert ezzel gyorsan leírnak a normális emberek listájáról) de egy vagy több alkatrészem meghibásodott, és ezen nincs mit púderezni. Azt nem tudtam, hogy mi és mikor romlott el bennem, de éreztem, hosszabb lesz ez az utazás, mint hittem. Aztán a második alkalommal azt mondta a pszichológus, hogy túl nagy a kontraszt a mások rólam és az én saját magamról alkotott képem között, és ennek a feltérképezéséhez, megértéséhez, feloldásához jelenleg úgy látja, hogy évek kellenek. Az volt az igazi pofon ám..! "Évek?! - visítottam belül, mert egy gyors fejszámolás, hogy mennyibe fog ez nekem fájni, és az első alkalom utáni félholtan való bolyongásom emléke olyan duo volt, amire szintén nem készültem fel.
A második alkalommal ugyanis azt fogalmaztam meg, hogy "nincs jogom rosszul lenni". S valahol most is azt gondolom, hogy mindenem meg van ahhoz, hogy jól legyek, mégis olyan üresség van itt bent, ami teljességgel összeférhetetlen. Tele van az életem örömteli és szép dolgokkal, de nem tudom őket megélni. Mintha egy gyerek ott állna a világ legszuperebb játék-és cukorka boltjának a kirakatánál, bámulna befelé, hogy mennyi klassz dolog van ott, és mind az övé lehet, amihez semmi mást nem kell tennie, odalépni az ajtóhoz, lenyomni a kilincset, és belépni rajta. Ez a gyerek azonban csak kívülről bámulja az üvegen keresztül a benti csodaországot, és végtelenül elérhetetlen számára az a világ. Mennyire abszurd ez?!
Sokáig azt gondoltam, hogy ha valakit szeretnek, ha valakivel jó dolgok történnek, akkor maradéktalanul boldognak kell lennie. Nem tehet mást. Most már azt mondanám, hogy ha valakit szeretnek, de nem tudja befogadni, akkor az olyan, mintha nem szeretnék. Kívül reked. A szeretet fantasztikus dolog, ha valaki meg tudja élni, - gondolom- , mert én még csak most indultam el keresni, miért állok a kirakat előtt, mozdulatlanul lecövekelve.
Nos, mindezt leírni, nagy vállalkozás. Mindig azt gondoltam, ha valaha írni fogok, akkor névtelenül, félhomályból, ismeretlen módokon teszem majd meg, ám azt tapasztaltam, hogy rám is a hús-vér emberek, hús-vér élete hat, amikor egy árnyalattal sem hazudja magát valaki jobbra, szebbre, egészségesebbre, könnyebbre, mint ami. Olyan nincs, hogy mindenki egyetért, elismer, elfogad, kedvel, mindig voltak, vannak és lesznek értetlenek, beszólogatók, kibeszélők, akik kövekkel a kezükben várják a következő mondatot, fogást, amiért meg lehet dobálni a másikat. Mindig vannak, akik a saját életük helyett másokén csámcsognak, és a saját tükrük helyett olyanba pislognak bele, amit valaki kemény munkával, vagy épp egy új útra lépés verejtékével hozott létre.
Nem vagyok készen sem a kövekre, sem a vállveregetésre. Nem vagyok készen az írásra. Nem vagyok készen a tükörre sem, de talán pont ez a lényeg, hogy útközben, meccs közben, a ringben, a viharvertségben, az indulásban elkezdeni írni.
Tudom, hogy sokan vagytok, akik még csak most indultok, és sokan, akik már úton vagytok, és sokan, akik megjártátok ezt. Talán sose lesz vége. Talán jól van ez így is.
Addig, míg nem találok válaszokat, újabb kérdéseket teszek fel. Néha a sötétből, néha a fényből, de próbálom megtalálni a szavakat, amik az alkotó elemeim. Talán az is kiderül, hogy nem én vagyok a baj, hanem csak bennem van a baj.
