Régóta íródik bennem ez, és most megpróbálom látható formába is önteni. Az elmúlt néhány évben feltűnt, mennyire meghatározza az életemet az önkontroll, hogy magamban mindig, minden felett határozott irányítást kívántam gyakorolni, és ha kicsúszott a kezem közül a gyeplő (már pedig sokszor ez történt), akkor szorongás és pánik lett rajtam úrrá. Azt gondolom, hogy az önkontroll, ha egészségesen működik, lehet facilitáló, építő és előre vivő, ám ezt csak kevesen mondhatják el magukról, mert így, vagy úgy, de mindannyian sérültünk már.
Könnyebb lenne ezt általánosságban írni, valakiről, akin keresztül el tudnám mesélni, tudod, mint a viccben, amikor ciki, ha E/1-ben mondod, ezért a szomszédról, egy haverod haverjának a haverjáról, vagy a jó öreg „a villamoson mesélte egy ember” képében jelenik meg A történet.
Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak az én történetem, hanem sokunké, de a hitelesség és a mélység miatt megpróbálom kerülni a többes számot, klisét, általánosságot.
Sokat gondolkoztam már azon, hogy ki vagyok én. Ki az az én? Ki vagyok, ha mindenkit lehámozok magamról, a berögzült szokásokat, a mások rólam alkotott véleményét is ideértve. Ki vagyok a szüleim, a testvérem és a barátaim nélkül? Ki vagyok a pénzem nélkül, az otthonom nélkül? Ki vagyok a könyveim nélkül, a telefonom nélkül, a végzettségem nélkül, a dalaimon és verseimen kívül? Ki vagyok a munkám nélkül, a BKK bérletem nélkül, a ruhám nélkül, a sminkem nélkül? Ki vagyok társ nélkül, alvás nélkül, szabadidő nélkül, étel nélkül? Ki vagyok, ha minden összedől körülöttem, és csak én maradok? Mi tart meg akkor, ha széttép egy vihar, egy betegség, vagy szerelem? Mi állít meg, ha elpusztítanám magam, és nem a félelem, hanem csak egyetlen pillanat választ el attól, hogy megtegyem?
Mi a balansz? Mi az erő? Mi a remény?
Az elmúlt egy évben az egész életem kifordult mind a négy sarkából, és ennek fő előidézője én vagyok. Annyira szétesett minden, hogy segítséget kértem hozzá, hogy megérthessem, ki vagyok mindenki és minden nélkül. Ez a kérdés azért volt fontos, mert azt láttam, hogy egy nagyon egészségtelen tempójú, másoktól nagyon függő, nagyon szorongó, nagyon elkeseredett ember lett belőlem, ami nem csak engem, de a közvetlen környezetemet is elkezdte mérgezni, kihatott a munkámra és már arra is, ha csak kiugrottam a boltba kifliért. Azt gondolom, hogy nem szégyen segítséget kérni, pedig nem az erősségem a kérés. Ha csak magamról lett volna szó, nem tudom, eljutottam volna e valaha oda, hogy beírjam a google keresőbe, hogy „pszichológus, Budapest”. Beírtam, mert volt bennem egy felelősség, egy vágy, hogy akár lehetne jobb is. Talán szerethetnék jobban is. Talán működhetne máshogyan. Nem vagyok a könnyű megoldások híve, nem szeretem a széles utakat, az energiaminimum elvét, a rövidtávú fájdalomcsillapítókat. Nem láttam járható útnak, hogy jól akarok lenni, de ebbe nem akarok belefektetni sem energiát, sem időt, sem pénzt. Rájöttem, ha változtatni szeretnék, változnom kell, elsősorban nekem, és nem a környezetemnek. Ez egy elég jó hír. A környezetemet nem tudom megváltoztatni. Adott. A család, amibe születtem, adott. Az, hogy nő vagyok, adott. Az, hogy magyar vagyok, adott. Az, hogy barna szemem van, adott. Az, hogy mit gondolok a családomról, változhat. Az, hogy miként élem meg a nőiségemet, változó. Azt, hogy milyen magyarnak lennem, szintén. Elsősorban abban hiszek, hogy azon érdemes dolgozni, ami rajtam múlik, azon, hogy miképpen gondolkodom vagy érzek az adott személlyel, helyzettel kapcsolatban. Belevágtam, egy kis adag reménnyel, és egy nagy adag félelemmel, de eljutottam egy vízválasztó pontra. Képben mesélem el, hogy lásd: ülsz egy autóban, tövig taposod a gázt, látod a szakadékot magad előtt a távolban, és becsukod a szemedet, ordítasz, végsebességgel száguldasz, mindegy, csak történjen meg! Ahogy közeledsz, egyszer csak néhány ember arca bevillan, akikhez kötődsz, és akkor a fékre taposol. Hatalmas por kavarog mögötted, félőrült módján csúszol, és megállsz, az öv nagyot ránt rajtad, a mellkasodból a szíved szinte áttépi a bőrödet. Épp olyan távolságban vagy, hogy ha újra rátaposnál a gázra, akkor a szakadékig még fel tudnál gyorsulni a maximális sebességre, mielőtt belehajtasz. S akkor, ott, kiszállsz, hogy mi a jó franc is van veled, …
Kiszálltam, és átültem egy másik ülésbe, minden héten egyszer, ennek már kereken 1 éve. Soha, semmiben nem voltam annyira kitartó, mint ebben a helyzetben, és soha, semmi nem volt olyan nehéz, mint ez a helyzet. A pszichológussal való két találkozás között ugyanis nagyon sok munka van. Ez egy olyan vívás és vívódás, amit nem lehet kipárnázni, hogy ne fájjanak az elesések benne. Most már értem, mit jelent, hogy előbb mindennek szét kell törnie, össze kell zúzódnia azért, hogy valami teljesen új épülhessen bennem. Minden berögződést, mintát, szocializációval járó defektet, gondolatot és érzést szétszedni elemeire, megnézni közelről, távolról, újraélni, vagy életemben először megélni úgy igazán, haragudni tudni, sírni tudni, üvölteni tudni, kérdezni, megkérdőjelezni, elengedni, megbocsátani, a lista szinte végtelen, amiken keresztül megyek. Pontosabban átverekedem magamat magamon.
Visszanézve az elmúlt egy év történéseire, azt gondolom, hogy az önismeret a legkeményebb meló a világon. Az a legnagyobb harcos, aki legyőzi önmagát, átlép a saját korlátain, kilép a kényelméből, komfortzónájából, és valahol az életéből is, hogy újra definiálja az egészet. Persze, erre nem mindenkinek van szüksége. Nekem volt. Nekem van. Nem azért gondolom a legkeményebb melónak, mert én belevágtam, vagy, mert ez a történet itt most rólam szól. A világ nagy üzenete, hogy a pofonokat állva kell bírni, és hogy sírni pedig csak a győztesnek szabad. Nos, ha változtatni akarsz, akkor ezt a két üzenetet felejtsd el! Nem minden pofont lehet állva kibírni, és sírni mindenkinek szíve joga.
Amíg csak kifelé bámészkodtam, felszínesen ismertem magamat, a döntéseim okát, az érzéseim miértjét. Eszembe sem jutott, hogy a fecsegő felszín alatt mit „hallgat a mély”. Nem érdekelt. E nélkül is működött a gépezet, teltek a napok, évek. E nélkül is tudtam enni, aludni, nevetni, utazni, dolgozni, nem éreztem szükséget az önismeretnek, mert nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá. Egy felnőtt már kialakult az alapjait tekintve, és azt láttam magam körül is, hogy sokan mások is elvannak azzal, amit tudnak magukról. Azt gondoltam, hogy tulajdonképpen mindenem meg van, ami szükséges a jól léthez, és nem értettem, miért érzek hiányokat, miért és mitől üres az a bizonyos pohár félig. Mitől vannak időnként rémálmaim, miért izzad a tenyerem, miért szorongok rengeteg helyzetben, miért kerülöm a közösségi összejöveteleket, miért vannak pánikrohamaim, ha igazából minden jól van úgy, ahogy van? Persze.., jöttek ám a megfejtések a környezettől, hogy nem alszom eleget, nem sportolok, nem iszom elég vizet, a táplálkozás az oka, hogy mindent túl komolyan veszek, hogy nem iszom alkoholt, nem járok bulizni, nem hiszek eléggé Istenben, nem imádkozom felfelé, satöbbi. Nos, akkor is jönnek ám ezek a „nagyon bölcs” diagnózisok, ha a kutya sem kérdezte. Nem is gondoltam volna, mennyi orvos, pszichológus, életvezetési tanácsadó, stylist, táplálkozási tanácsadó, fitness edző, lelkész van a környezetemben, persze végzettség, praxis, és tükör nélkül. Szerencsére nem mindenki így viszonyult hozzá, voltak, akik valódi támogatást nyújtottak számomra, pusztán azzal, hogy olyanok, amilyenek. Önazonosak. Azt mondják, amit gondolnak, miközben szeretnek. E nélkül a két dolog nélkül nem szabad mások véleményét súlyozni, csak meghallgatni – ez egy nagy tanulság számomra.
Amikor éppen küzdesz minden energiáddal, úszol a saját véredben és verejtékedben, s mindezt nem csak magadért, akkor a legnagyobb döfést pont azok a mondatok jelentik, hogy „és ér ez valamit?!”, „minek fizetsz ennyi pénzt egy idegennek, én is meghallgatlak?!”, „én meg tudom oldani a problémáimat egyedül is”, „és mi a legrosszabb ebben az egészben?”. Nos, egy kéretlen jó tanácsot hagy adjak, ha mondtál már ilyet valaha valakinek, aki terápiára jár: soha többet ne mondj ilyeneket és ehhez hasonlókat annak, aki terápiára jár! S egyúttal hagy válaszoljak ezekre a kérdésekre.
„..és ér ez valamit?” – ha erre azt válaszolom, hogy nem, akkor ott a következő kérdés, hogy akkor meg miért járok egyáltalán. Ha azt válaszolom, hogy igen, akkor megkérdezik, hogy ugyan mit, ami sok esetben lehet, hogy nem tartozik arra, aki kérdezi, illetve a legtöbb esetben nem lehet úgy elmondani, hogy ez fekete ez meg fehér, ez igen, ez meg nem. Egy terápia nem ábrázolható koordináta rendszerben, nem fejezhető ki mértékegységekkel, ábrákkal. Az ember lelki alkata és működése nem ilyen, ezt jó esetben mindenki tudja saját magáról. Azt gondolom, hogy minden ér valamit, aminek a célja az, hogy jobb legyen az életem, még akkor is, ha ez egy ideig szabad szemmel nem látható, vagy nem úgy látható, hogy a tőlünk távolabbi emberek számára is egyértelmű legyen. A másik, ami nagyon fontos, hogy itt az út legalább annyira fontos, mint az utazás célja. Egy terápia nem rövid távú befektetés. Aki a magánéletében és a munkájában is a nagy sikereket, a nagy íveket, a könnyen megszerezhetőt keresi, kedveli, annak ez nem fog feküdni, és az megérteni sem fogja, hogy valaki miért vág bele ebbe a vállalkozásba. Egy terápia, ha mindent beleadsz, életed legnagyobb vállalkozása. Az utolsóig mindent bele kell tenned, és csak idővel térülhet meg. Nincsenek benne törvényszerűségek, valamint nem elhanyagolható, hogy szükséges hozzá egy nagyon jó szakember is, ezért lássuk a következő kérdésre adott válaszomat.
„Minek fizetsz ennyi pénzt egy idegennek, én is meghallgatlak?!” Nos, ennek épp az a lényege, hogy a pszichológussal nem egy kötődésen, ismeretségen alapuló kapcsolatban vagyok. Nem ismer senkit a körülöttem lévőkből, ezért objektíven tud állni mindahhoz, ami a felszínre kerül. Hallgatás és hallgatás között óriási különbségek vannak. Sokat tanult azért, hogy szakszerűen végezze a munkáját. Ez ugyanaz, mint amikor még nem dolgoztam a hajléktalan ellátásban, akkor „utca embereként” fogalmam nem volt az ellátó rendszerről, így csak beszélgettem velük, szakszerű segítséget azonban nem tudtam nyújtani. Ha nem vagy orvos, ne diagnosztizálj! Ha nem vagy pilóta, ne vezess repülőt! Ha nem vagy terapeuta, ne akarj pszichológusa lenni másoknak! Azért fizetek, mert szakszerű segítségre van szükségem, objektivitásra, távolságra, rendszerességre, minőségi időre, visszajelzésre. A pszichológus nem csak hallgat, hanem aktívan részt vesz a terápiában. Kérdez, összerak képeket, amiket én nem látok, mert benne vagyok. Kihall olyan dolgokat az általam elmondottakból, amiket senki más nem tud meghallani. S ami még nagyon fontos, hogy nem csak ért, de érez is engem. Nem csak egy szolgáltató, aki a pénzemért ad valamit, hanem egy olyan valaki, aki azzal is dolgozik, amit már ő is átélt. Képes beleérezni magát a helyembe, sőt, nem csak képes, hanem meg is engedi magának, hogy beleérezzen, és adott esetben velem együtt szenved, mégis kívül tud maradni azon a kereten, amitől ő végig a segítő szerepében marad, nem viszi el az ár. Aki segítő szakmában dolgozik, pontosan tudja, mit jelent ez, vagy elméletből, vagy gyakorlatból is, de tudja, tanulta. A pszichológus is jár szupervízióra, hogy ő se maradjon segítség nélkül, hogy ő is rálásson kívülről arra, ami banánhéj lehet a talpa alatt. Visszatérve, a szívemhez legközelebbieknek szoktam mesélni arról, hogy milyen folyamatokban vagyok benne, de bennünk fel sem merül, hogy többet tudnának segíteni, mint valaki, aki éveket tanult azért, hogy hivatásában is segítő legyen.
„Én meg tudom oldani a problémáimat egyedül is.” Amikor ezt mondja nekem valaki reflexióként arra, hogy én nem tudom, akkor azzal az emberrel most beszéltem utoljára, bármiről is. Aki ezt reagálja rám, azzal az emberrel nincs többé dolgom, mert ebben a mondatban az erőszakon kívül semmi sincs. Akár azt is mondhatná, hogy „erősebb vagyok nálad, mert te ezek szerint gyenge vagy, a gyengéket pedig legyőzik az erősek.” Nem az a baj, ha valaki ezt gondolja, vagy, hogy ez így van, nem az, hogy ő akár örül is annak, hogy nincs szüksége segítségre, hanem hogy egy kiszolgáltatottabb helyzetben lévőnek azt mondja, hogy ő több ennél. Miért nem lehet ezeket a mondatokat bent tartani, vagy úgy fogalmazni, hogy ne azt halljam ki belőle, hogy balfék vagyok? Abba nem is megyek bele mélyen, hogy azok az emberek, akiktől ezt hallottam, hogyan tudják megoldani a problémáikat. Abba nem is megyek bele mélyen, hogy ezek közül az emberek közül hány dohányzó, ivó, egyéb szereket használó, társfüggő, autoriter, narcisztikus elemekkel operáló egyén van. Azt gondolom, hogy látszólagosan megoldott, sok jól működő élet addig az, amíg hazaérve magukra nem zárják az ajtót ezek az emberek, de amint elfordult a kulcs a zárban, rájuk zúdul a magány, főleg az a fajta, amit a kapcsolataik, munkájuk hordoz magában. Így aztán otthon is zene be, film be, kreatív hobbi be, telefonnyomkodás, vagy inkább gyerünk kifelé, haverokkal beülni valahová, koncert-koncert hátán, kütyük vásárlása, utazás, mindig legyen valami program, minden üresjárat legyen kitöltve, így amikor hazaérve elfordul a kulcs a zárban, már csak a vízszintes testhelyzetbe kerülésre marad energia. Tudom, miért írtam ezt, nem degradálok senkit érte. Így éltem és élek néha még most is. Sosem volt körülöttem csend, vagy ha mégis, hátha azon nyomban menekültem belőle. Nem akartam magammal lenni, magamra maradni. A mai napig fegyelmeznem kell rá az agyamat, hogy ne akarjam elhallgattatni azt, ami belül dumál hozzám. Ne akarjam elnyomni se zenével, se filmmel, se programokkal, se munkaalkohollal, sem semmivel azt, amit mondani akar. A belső hang ugyanis nem fogja ezeket túlharsogni, csak akkor hallom a szavait, ha akarom, ha figyelek rá. Vajon, aki úgy vélekedik, hogy ő meg tudja oldani a problémáit egyedül is, mennyit figyel a saját, belső hangjára? Aki nem figyel a saját, belső hangjára, hogyan figyel másokra?
„és mi a legrosszabb ebben az egészben?” –szegezik nekem, amire rá is tudom vágni, hogy mondjuk pont ezek a kérdések. A rossz kérdések a legnagyobb nehézségek. A számon kérő, nagy ívű eredményeket firtató, erőszakos, tolakodó kérdések. Amikor egy családtagom mondja, hogy minek ebbe ennyi pénzt ölni, vagy minek nyalogatom a múlt sebeit. Amikor egy ember, aki barátnak gondolja magát, képtelen rá, hogy megértse, hogy nincs szükségem rá, akkor sem, ha ez teljesen belegázol az egójába. A terápiás időszak különösen szenzitív időszak. Vannak napok, amikor el kell tűnnöm mindenhonnan, amikor nem tudok kapcsolódni, nem akarok kapcsolódni senkihez, amikor hazaérve magamra zárom azt a bizonyos ajtót, és hagyom, hogy a belső hang beszéljen, és figyelek rá. Amikor szükségét érzem annak, hogy egyedül legyek, amikor próbálom összerakni a képeket, amikor kérdéseket teszek fel magamnak, amikor engedem a fájdalmakat dolgozni, működni, mert tudom, hogy ennek is helye van, tere van, értelme van, mert építhet is. S ami engem épít, az a környezetemet is. Lehet, hogy nem most, hanem csak idővel, de ugye ez egy hosszú távú befektetés, ahogy írtam korábban. S van, hogy pusztán erőtlen vagyok, hallom, hogy csörög a telelfonom, és képtelen vagyok felvenni. Csak fekszem hanyatt a szőnyegen, bámulom a fehér plafont, és hagyom, hogy bármire gondoljak és bármit érezzek. Ha valaki látna ezekben a pillanatokban, azt mondaná, de jó neki, hogy ennyire ráér, miközben nagyon is dolgozom. Belsőépítészet ez, a legbelső vázamat építem, a gerincemet gyógyítom, ahogy semmi más nem tudja.
Fontos tudnom, hogy ki vagyok minden és mindenki nélkül. Ki vagyok otthon, egyedül, amikor senki sem lát és senki sem hall engem. Otthon vagyok-e magamban az ajtó belső oldalán? Meg tudok-e küzdeni azért, hogy ezt az embert aztán kivigyem az ajtó külső oldalára is? Képes vagyok-e arra, hogy az legyek, aki vagyok, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy szembe megyek az árral, nem lázadásból, hanem önazonosságból? Akarom-e, hogy önazonos legyek akkor is, ha ezzel nehezebben boldogulok a magánéletemben, a munkámban, és szinte mindenhol? Úgy is a keskeny, rögös utat választom, ha tudom, hogy ezzel ellenségeket is szerezhetek magamnak, ha netalán elfordul tőlem egy családtagom, vagy barátom, vagy valaki, aki nagyon fontos számomra?
Nem tudok mindig igazi lenni. Vannak az életemben olyan pillanatok, amikor a kapcsolataimban is átmegyek a piros lámpán. Van, hogy visszaszállok az autóba, a gázra taposok, és végsebességgel belehajtok a szakadékba, és senki nem érdekel. Van, hogy beállok a sodrásba, a tömeg bégetésével bégetek én is, és azt mondom, semminek nincs értelme, se a létemnek, se a terápiámnak. Nem tudom mindig vállalni azt, aki éppen vagyok. Nem tudom mindig folytatni, amit elkezdtem és félbehagytam. Van, hogy a könnyebb megoldást választom. Aztán pofára esem, mert a belső hang kiírja az agyam monitorára, hogy „error”. Pirosan villog, bámulom, és tudom, hogy igaza van. S legtöbbször, ami kirángat a centrifugából, az a néhány kapcsolat, ami túlélt minden vihart, ami csónak volt a vízen, ami oxigén volt a légüres térben, ami szabadságot adott arra, hogy távol legyek, és visszataláljak, ami nem fenyegetett érzelmi manipulációval, nem akart megkötözni, a sajátomtól eltérő ritmusban gyógyulni. Nagyon kevés ilyen van az életemben, de nagyon hálás vagyok azért, hogy van egyáltalán. Hálám éppen abban működik, hogy értük, a kapcsolatunkért is teszem, küzdök, hétről hétre, napról napra, percről percre, terápiáról terápiára. Szeretnék én is csónak, oxigén, szabadság lenni ezeknek az embereknek. Szeretném jól szeretni őket, érteni őket, érezni azt, akik. Megmutatni nekik is, hogy teljes szívemmel, eszemmel, időmmel, pénzemmel, energiámmal beleállok a ringbe, és nem tudom még hogyan, de átverekedem magamat magamon.
Az elmúlt 6 évben a hajléktalan ellátásban dolgoztam szociális munkásként, és azt gondolom, hogy ez egy igazán nekem való terület a szociális szegmensben. Szerettem a pofára esést, amikor laikus, utca emberéből gondozási folyamatba kezdtem velük, amikor megismertem az ellátó rendszert, a társszakmákban dolgozókat, a lendületet, a periférián levést. Az évek során annyi furcsaságot tapasztaltam meg, hogy a komfort zónám teljesen kitolódott, és erre csak olyankor döbbentem rá, amikor időnként megkérdezte valaki: "hogyan lehet ezt a munkát végezni?!" Aki ilyen területen dolgozik, jól tudja, mit jelent egy krízisidőszak, egy utcai szociális munkás pedig főleg. Reggel beöltözöl tetőtől talpig, kaparod az autóról a jeget, beszállsz, már odafagytál, és nekiindulsz a társaddal, hogy meglátogasd az "embereidet". Mire megmelegednél, már oda is értek, kiszállsz, beszélgettek, hogy vannak, tudnak-e fűteni, van-e munka, ki beteg, volt-e orvosnál, ki tudja-e váltani a receptben felírt gyógyszereket, el tud-e menni, stb. Adsz tartós élelmiszert, ha kérnek, és irány a következő helyszín. A befűtött autó már pont kihűlt, visszaszállsz, újabb helyszín, újabb sorsok. A gondozási folyamatban megismered őket, az életüket, ahogyan ők emlékeznek, ahogyan ők mesélik. Sok szelet hiányzik, de mindenképpen több, mint amit utca embereként, csak elsétálva mellettük tapasztaltál. Nekik is vannak jobb napjaik, jó vicceik, jó kérdéseik, ők is érdeklődtek, mi hogy vagyunk, nevettünk is velük, és néha megríkattak. Olykor se perc alatt fel tudtak bosszantani a nemtörődömségükkel, amikor nekik mindegy volt, élnek-e vagy halnak-e. Olyan életek ezek, amikre nincs séma, mitől mentek tönkre, bár vannak közös metszéspontok. Minden élet más. A saját családomat is, ha nézem, mindannyian mások vagyunk benne, hiába a közös vér. Máshogy örülünk, másnak örülünk, máshogy sírunk, már ha sírunk. Mással lehet motiválni, más az ízlésünk étkezésben, öltözködésben. A hajléktalanoknak is más az ízlésük, valaki a rizsnek örült jobban, valaki a tésztának, valaki szerette a karácsonykor kiosztott édességet, valaki el sem fogadta. Van, aki szívesen beszélgetett hosszan, valaki csak tőmondattal válaszolt. Valaki beismerte, ha hibázott, valaki csak a környezetét okolta mindenért.
Volt, hogy egy egész napot egyetlen emberrel töltöttünk, a helyszínén beültettük a kocsiba, elvittük egy fürdetőbe, nagy zuhanyozás, teljes ruhacsere, szinte újjászülettek ilyenkor. Volt, aki már arra sem emlékezett, hogyan kell tisztálkodni, volt, akinek segítettem, instruáltam, öltöztettem, és akkor ott nem csak szociális munkásként, hanem magánemberként is jelen voltam, aki a kiszolgáltatottságot, a tönkrementséget teljes valómmal oldalról és közelről és belülről is szemléltem, és büszke voltam arra, hogy ezt csinálom, hogy ez a hivatásom, hogy ezért tanultam. Nem azért, mert sose undorodtam, mert volt, hogy el kellett fordulnom, hogy ne hányjam el magamat. Amikor egy ismert, de mégis ismeretlen ember vizelete, széklete, fekélye, a testéből kijövő kukacai nem borzasztnak el, akkor az már régen rossz. Igen, szörnyülködtem én is néha, de valahogy a rutin, a történetek ismétlődése okán már egyre kevesebbszer. Amikor aztán egy ilyen kör után ballagott a kocsihoz, tisztán, tiszta ruhában, hálásan, felélénkülve, akkor azt nagyon jó volt látni, hogy ennyit számít a törődés. Nem egyszer volt, hogy két nappal később ugyanolyan rossz és elhanyagolt állapotban találtunk rá kint a helyszínén, akkor elölről kezdtük. Fürdés után orvos, néha tovább is utalták máshová, akkor kocsiba be, újratervezés, vittük, bekísértük, beszéltünk az orvossal, egyeztettünk, kórházba kerülés után vittünk be neki kis kórházi csomagot, konzultáltunk megint az orvossal, szociális nővérrel. Volt olyan, amikor az orvos minket is kvázi kihajított az épületből, nem csak az emberünket, volt, akivel szópárbajt vívtunk, mert arra volt szükség. Egy periférián élő ember sok esetben nem tud érdek érvényesíteni, nem tud következetes lenni, nem rendelkezik jó konfliktuskezelő képességgel. Sok esetben még mi sem, akik tanultuk, és űztük ezt a szakmát.
Nem csak a hajléktalan tud tanulni a szociális munkástól, hanem fordítva. Nem csak adtunk ezeknek az embereknek, hanem sok helyzetből mi is tanultunk, nem is keveset. Sose felejtem el, amikor az édesanyám beteg lett, és az onkológián jobbra-balra küldözgették az orvosok, hogy hová menjen, és mit csináljon, én pedig a szociális munkás kelléktáramból, a szerzett tapasztalatok jóvoltából, bármelyik ajtón be tudtam kopogni, bármit el tudtam mondani, a nem értésemet vállalni. Nem tartott vissza, hogy ki fognak vágni, mert erre volt szükség, hogy ne hagyjam magamat hülyének nézni, és jogom volt hozzá, hogy mindent megtegyek anyámért. Előtte biztos, hogy nem tudtam volna ezt így megtenni, de addigra már annyiszor kellett a klienseimért, hogy nem okozott gondot, még az érzelmi érintettség mellett sem.
Ami a munkát illeti, visszakanyarodva, az érzelmi érintettséghez hozzátartozik az is, amikor virágot kaptam a klienseimtől, vagy éppen elküldtek a bús p*csába. Akadt olyan, amikor annyira mérges voltam az egyikükre, hogy kivettem a kezéből a borát, amit épp az intézményünk kapujában szürcsölgetett, és messzire elhajítottam. Akadt olyan is, hogy ott álltam egyikük temetésén, egy másikat meg a tiltakozása ellenére tettük be a kollégámmal a kocsiba, mert már látszott, hogy a kihűlés szélén volt, ittasan, remegve. Volt olyan, akinek két terhességét is végigkísértük, amit kint az utcán, fűtés nélkül, sátorban hordott ki. Hiába jártunk ki hozzá sokszor, hogy jöjjenek be szállóra, nem akartak, hiába borzoltuk a szemöldökünket, és papoltunk felelősségről, nem használt. S ugyanúgy kimentünk legközelebb is, és elölről kezdtük. Mindkét gyereket elvették tőle persze, és ezt tudtuk előre, de attól még küzdöttünk velük, értük.
Mindenkivel más hangon kellett beszélni, mindenkire máshogy lehetett hatni. Valakinek elég volt csak két mondat, valakinél évek alatt ért be a munka, valakinél sosem. Van, akinek sikerült munkát is szerezni, valaki évek óta már szállón lakik, mert belátta, hogy neki megfelelőbb az, mint a szabad ég alatt. Valaki annyira jól tud kunyhót építeni, gazdálkodni, hogy nem tudja ezt a szabadságát lecserélni arra, hogy közösségben éljen, mások meg ragaszkodnak a kutyatartáshoz, és hát kutyával nehezebb férőhelyre bekerülni. A hajléktalan nők nőiségének megélése is egy érdekes tapasztalat volt nőként, mennyi bizalmas információt osztottak meg velem, hányszor kellett félre vonulni, hogy elmondhassák a kérdéseiket, bajaikat. S hányszor volt ugyanez a férfiakkal, akik a férfi kollégámat avatták be. S nemtől függetlenül is, valamikor tudtuk, hogy az adott ember velem találja meg jobban a közös hangot, vele inkább én beszéltem, valakit viszont nagyon irritáltam, és vele inkább a munkatársam. Volt, akivel én nem beszéltem szívesen, és volt, akivel a társam nem, meg lehetett egyezni, h akkor most Te jössz! Éppen ezért a kollégámat legtöbbször harcostársnak tekintettem. 5 évig dolgoztunk együtt, téli időszakban volt, hogy napi 18 órát is, így aztán elég jól megismertük egymást, rengeteg dolgot megéltünk közösen, megannyi kudarcot, és néhány sikert is, mindkettőt vállaltuk. Alakítottuk egymás jellemét, tükrök is lettünk egymás számára. Nehezen indult e szövetség, de ez az időszak nagyon eltörpül amellett az időszak mellett, amit összhangban tudtunk eltölteni. Mindig hálás leszek neki a biztatásiért, a védelemért (mert ha hiszitek, ha nem, az egyetlen ijesztő dolog számomra a hajléktalan ellátásban a kutyák voltak), a feddésekért, hogy nem adta fel velem. Ahogy a múltkori blogbejegyzésben is írtam, sokszor nem volt velem könnyű dolgozni, hiszen sokszor nem volt mondanivalóm a munkás dolgokon kívül, és ez magas falakat tudott emelni körém, amihez a másiknak nem mindig volt türelme. Neki sem volt mindig, de nem adta fel. Sokat változtunk a közös 5 év alatt mindketten. Azért írok ennyit róla, mert az utcai szociális munkában szinte a legfontosabb az a közeg, amit a társaddal töltesz, hogy tudsz-e rá számítani, hogy ki tudjátok-e egymásból hozni a lehető legjobbat. Szerettem az érzést, amikor büszke voltam rá, hogy vele dolgozhatok, mert olyan jól tudott beszélni, viszonyulni a hajléktalanokhoz, az ellátó rendszerben dolgozó kedves és egyáltalán nem kedves emberekkel, és jól tudott beszélni velem is, keményen, de szeretettel. Ott a kocsiban sok beszélgetésünk volt, hajléktalanságról, családról, párkapcsolatról, önismeretről, hitről, halálról, Istenről, a szolgálatról, és megannyi dologról, amit Az Élet.
Volt olyan téli időszak, amikor közel 400 órát dolgoztam egy hónapban, és bár nagyon elfáradtam, nagyon szerettem. Lehettem krízisautós, szállón ügyeletes, diszpécser. Szerettem, hogy összeérnek a szálak, hogy ugyanazzal a hajléktalannal összefutok több helyen, tudom az egész sztoriját, rögtön fel tudtam venni a fonalat. Szerettem a váratlanságot a krízisautóban, amikor csörög a telefon, mert egy járókelő, rendőr, mentős, vagy kolléga talált valakit, akit meg kell néznünk. Olyan kerületekben is megfordultam, amiket nem ismertem, mentünk erdőbe is, lemerült lámpával, késő este akadtunk el kocsival, kergettek kutyák, vagy dekkoltunk aluljárókban, matracok széle mellett dideregve, kérlelve, hogy jöjjön el velünk, mert látszik, hogy nagyon rossz állapotban van, jó lenne, ha látná egy orvos, ha le tudna fürdeni, tiszta ruhát venne. Nincs sablon erre se, hogy kit mivel lehet meggyőzni. A lakosság igénye legtöbbször az volt, hogy "vigyük el", de ez nem ilyen egyszerű. (Erről talán majd egy másik blogbejegyzésben írok, mert fontosnak tartom, hogy beszéljünk róla.)
Szerettem az első tavaszi napot, amikor letekertem a kocsi ablakát, s a menetszél összeborzolta a hajamat, virágillat áradt be, s ilyenkor jó volt sokat kint lenni, végezni azt a munkát, amire magammal szerződtem. Szerettem a kollégákkal közösen agyalni egy-egy ember életén, hogy kivel mit kéne csinálni, milyen jövedelmet lehetne neki intézni, hol lenne érdemes elhelyezni, jó volt besegíteni egy másik csapatnak, és jó volt, amikor nekünk besegítettek ügyintézésben, szállításban. Jó volt sokat viccelődni, mert azt gondolom, ebben a szakmában a humor, a feloldás az nagyon fontos. Amikor egész nap mások nyomorában tapicskolsz, akkor is megérint, ha kőből vagy. Itt viszont nincsenek kőből az emberek. Valaki káromkodik, valaki zsémbel, valaki szétlocsolja a többieket vízi pisztollyal, valaki porcelán cicákat csempész a civil táskába, valaki hisztizik, de mindenkinél kijön, hogy ez azért feldolgozandó, akárhogy is nézzük. A szupervízió, ha van, nagyon hasznos, ha nincs, nagyon érződik, ettől függetlenül jó, ha megélheted azt, amit érzel, hiszen attól, hogy ezt a szakmát választottad, végzed, még lehet nehéz.
Szerettem, amikor azt tapasztaltam, hogy az egészségügy is tud jól működni, ha egy orvos, vagy ápoló is azon dolgozott, hogy előre tudjunk lépni a megoldás felé egy helyzetben. Szerettem, amikor meghatódtam, hogy mások is tudnak alázattal és tisztelettel bánni a kiszolgáltatottsággal. Szerettem az előre vivő kritikákat, amik segítettek változni, a tanácsokat, amikor megrekedtünk, és a hogyan nem lehet helyett a hogyan lehet volt egy szituáció alapköve. Szerettem felnézni azokra, akik nálam jobban csinálták, és szívesen segítettem azoknak, akik tőlem kértek tanácsot. Tudtam a hiányaimat, az erősségeimet kevésbé, bár ehhez is kaptam tükröket innen-onnan.
Felidézhetetlen, mennyi történet van bennem az elmúlt 6 évből. Nem cserélném el semmiért. Ha valaki megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom, örömmel mondtam, hogy szociális munkás, bár volt, akinek az ült ki az arcára, hogy "szegény, biztosan nem vették fel jobb helyre". Sokan el sem tudják képzelni, hogy lehet ezt szeretni. Emlékszem, egyszer egy járókelő dicshimnuszokat zengett nekünk, amikor látta, hogy épp egy nagyon lerobbant állapotú embert próbálunk beültetni a kis autónkba, húztuk-vontuk, ő pedig mondta, hogy hát le a kalappal, hogy ezt csináljuk. Valahogy kiszaladt a számon, hogy aznap reggel a nyári hőségben láttam az autópálya szélénél szétizzadt arcú munkásokat, akik az útburkolat egy részét javították, betonoztak, és arra gondoltam, "jesszus, na, azt biztosan nem tudnám csinálni, és nem csak az oda szükséges fizikum hiánya miatt." Láttam a hölgy arcán a döbbenetet. Én mindig úgy gondoltam a munkámra, hogy ez is egy foglalkozás, ennek is vannak szépségei és szörnyűségei, vannak szabadságai és korlátai egyaránt.
Ha a legjobb emlékemet kellene felidézni, akkor az egy pár évvel ezelőtti sztori, azzal az emberrel, akivel az egyik legtöbbet melóztunk, akkor éppen lábadozóban volt (ez egy egészségügyi profilú hajléktalan szálló, hogy kórházi kezelés után, aki nem tud az otthonában lábadozni, az itt meg tudja tenni, vagy nincs szüksége ugyan kórházi ápolásra, de arra igen, hogy legyen a közelben egészségügyi személyzet.) Nos, ez a történet arról szól, hogy a mi kliensünk éppen itt lábadozott, mert az egyik lábszárát nagy seb borította, és előtte konstans utcán élt, egész nap kéregetett egy parkolóban, nagyon sokat ivott, a tisztálkodás sem volt az erőssége. Na de, végre jó helyen volt, lábadozott, kötözték a sebeit, no alkohol, rendszeres fürdés, megszabadult a nagy szakállától, jó volt így látni, beszélgetni vele. Az egész életét a zene töltötte ki, fúvós hangszeren játszott egy zenekarban, aztán a hajléktalanságban azzá az emberré vált, aki a végletekig el tudja magát hanyagolni.
Hogy miért ez a legjobb történet? Azért, mert egy nap benéztünk hozzá, ehhez az emberhez, akit sokkal többször láttam fekáliás nadrágban, nagy szakállban, részegen, mint jó állapotban, nem volt bent a lábadozóban. Egyszerűen csak mondták, hogy nincs itt. Először megijedtem, hogy elszökött, megint kint van a parkolóban, kéreget, iszik, a lábán lévő seb meg ki tudja.. S akkor jött a legszebb mondat, amit a 6 év alatt hallottam: "azért nincs itt, mert moziban van." Kiderült ugyanis, hogy valami pályázaton nyertek pénzt, és pár ember elmehetett moziba, ő pedig jelentkezett rá. Annyira jó érzés volt ezt a mondatot hallani, hogy kértem az ápolót, hogy ismételje meg, miért nincs itt az ember, akit keresünk. S ő értette, és drága volt, elismételte nekem, kicsit tagoltabban is: " azért nincs itt, mert m o z i b a n v a n.