Régóta íródik bennem ez, és most megpróbálom látható formába is önteni. Az elmúlt néhány évben feltűnt, mennyire meghatározza az életemet az önkontroll, hogy magamban mindig, minden felett határozott irányítást kívántam gyakorolni, és ha kicsúszott a kezem közül a gyeplő (már pedig sokszor ez történt), akkor szorongás és pánik lett rajtam úrrá. Azt gondolom, hogy az önkontroll, ha egészségesen működik, lehet facilitáló, építő és előre vivő, ám ezt csak kevesen mondhatják el magukról, mert így, vagy úgy, de mindannyian sérültünk már.

Könnyebb lenne ezt általánosságban írni, valakiről, akin keresztül el tudnám mesélni, tudod, mint a viccben, amikor ciki, ha E/1-ben mondod, ezért a szomszédról, egy haverod haverjának a haverjáról, vagy a jó öreg „a villamoson mesélte egy ember” képében jelenik meg A történet.

Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak az én történetem, hanem sokunké, de a hitelesség és a mélység miatt megpróbálom kerülni a többes számot, klisét, általánosságot.

Sokat gondolkoztam már azon, hogy ki vagyok én. Ki az az én? Ki vagyok, ha mindenkit lehámozok magamról, a berögzült szokásokat, a mások rólam alkotott véleményét is ideértve. Ki vagyok a szüleim, a testvérem és a barátaim nélkül? Ki vagyok a pénzem nélkül, az otthonom nélkül? Ki vagyok a könyveim nélkül, a telefonom nélkül, a végzettségem nélkül, a dalaimon és verseimen kívül? Ki vagyok a munkám nélkül, a BKK bérletem nélkül, a ruhám nélkül, a sminkem nélkül? Ki vagyok társ nélkül, alvás nélkül, szabadidő nélkül, étel nélkül? Ki vagyok, ha minden összedől körülöttem, és csak én maradok? Mi tart meg akkor, ha széttép egy vihar, egy betegség, vagy szerelem? Mi állít meg, ha elpusztítanám magam, és nem a félelem, hanem csak egyetlen pillanat választ el attól, hogy megtegyem?

Mi a balansz? Mi az erő? Mi a remény?

Az elmúlt egy évben az egész életem kifordult mind a négy sarkából, és ennek fő előidézője én vagyok. Annyira szétesett minden, hogy segítséget kértem hozzá, hogy megérthessem, ki vagyok mindenki és minden nélkül. Ez a kérdés azért volt fontos, mert azt láttam, hogy egy nagyon egészségtelen tempójú, másoktól nagyon függő, nagyon szorongó, nagyon elkeseredett ember lett belőlem, ami nem csak engem, de a közvetlen környezetemet is elkezdte mérgezni, kihatott a munkámra és már arra is, ha csak kiugrottam a boltba kifliért. Azt gondolom, hogy nem szégyen segítséget kérni, pedig nem az erősségem a kérés. Ha csak magamról lett volna szó, nem tudom, eljutottam volna e valaha oda, hogy beírjam a google keresőbe, hogy „pszichológus, Budapest”. Beírtam, mert volt bennem egy felelősség, egy vágy, hogy akár lehetne jobb is. Talán szerethetnék jobban is. Talán működhetne máshogyan. Nem vagyok a könnyű megoldások híve, nem szeretem a széles utakat, az energiaminimum elvét, a rövidtávú fájdalomcsillapítókat. Nem láttam járható útnak, hogy jól akarok lenni, de ebbe nem akarok belefektetni sem energiát, sem időt, sem pénzt. Rájöttem, ha változtatni szeretnék, változnom kell, elsősorban nekem, és nem a környezetemnek. Ez egy elég jó hír. A környezetemet nem tudom megváltoztatni. Adott. A család, amibe születtem, adott. Az, hogy nő vagyok, adott. Az, hogy magyar vagyok, adott. Az, hogy barna szemem van, adott. Az, hogy mit gondolok a családomról, változhat. Az, hogy miként élem meg a nőiségemet, változó. Azt, hogy milyen magyarnak lennem, szintén. Elsősorban abban hiszek, hogy azon érdemes dolgozni, ami rajtam múlik, azon, hogy miképpen gondolkodom vagy érzek az adott személlyel, helyzettel kapcsolatban. Belevágtam, egy kis adag reménnyel, és egy nagy adag félelemmel, de eljutottam egy vízválasztó pontra. Képben mesélem el, hogy lásd: ülsz egy autóban, tövig taposod a gázt, látod a szakadékot magad előtt a távolban, és becsukod a szemedet, ordítasz, végsebességgel száguldasz, mindegy, csak történjen meg! Ahogy közeledsz, egyszer csak néhány ember arca bevillan, akikhez kötődsz, és akkor a fékre taposol. Hatalmas por kavarog mögötted, félőrült módján csúszol, és megállsz, az öv nagyot ránt rajtad, a mellkasodból a szíved szinte áttépi a bőrödet. Épp olyan távolságban vagy, hogy ha újra rátaposnál a gázra, akkor a szakadékig még fel tudnál gyorsulni a maximális sebességre, mielőtt belehajtasz. S akkor, ott, kiszállsz, hogy mi a jó franc is van veled, …

Kiszálltam, és átültem egy másik ülésbe, minden héten egyszer, ennek már kereken 1 éve. Soha, semmiben nem voltam annyira kitartó, mint ebben a helyzetben, és soha, semmi nem volt olyan nehéz, mint ez a helyzet. A pszichológussal való két találkozás között ugyanis nagyon sok munka van. Ez egy olyan vívás és vívódás, amit nem lehet kipárnázni, hogy ne fájjanak az elesések benne. Most már értem, mit jelent, hogy előbb mindennek szét kell törnie, össze kell zúzódnia azért, hogy valami teljesen új épülhessen bennem. Minden berögződést, mintát, szocializációval járó defektet, gondolatot és érzést szétszedni elemeire, megnézni közelről, távolról, újraélni, vagy életemben először megélni úgy igazán, haragudni tudni, sírni tudni, üvölteni tudni, kérdezni, megkérdőjelezni, elengedni, megbocsátani, a lista szinte végtelen, amiken keresztül megyek. Pontosabban átverekedem magamat magamon.

Visszanézve az elmúlt egy év történéseire, azt gondolom, hogy az önismeret a legkeményebb meló a világon. Az a legnagyobb harcos, aki legyőzi önmagát, átlép a saját korlátain, kilép a kényelméből, komfortzónájából, és valahol az életéből is, hogy újra definiálja az egészet. Persze, erre nem mindenkinek van szüksége. Nekem volt.  Nekem van. Nem azért gondolom a legkeményebb melónak, mert én belevágtam, vagy, mert ez a történet itt most rólam szól. A világ nagy üzenete, hogy a pofonokat állva kell bírni, és hogy sírni pedig csak a győztesnek szabad. Nos, ha változtatni akarsz, akkor ezt a két üzenetet felejtsd el! Nem minden pofont lehet állva kibírni, és sírni mindenkinek szíve joga.

Amíg csak kifelé bámészkodtam, felszínesen ismertem magamat, a döntéseim okát, az érzéseim miértjét. Eszembe sem jutott, hogy a fecsegő felszín alatt mit „hallgat a mély”. Nem érdekelt. E nélkül is működött a gépezet, teltek a napok, évek. E nélkül is tudtam enni, aludni, nevetni, utazni, dolgozni, nem éreztem szükséget az önismeretnek, mert nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá. Egy felnőtt már kialakult az alapjait tekintve, és azt láttam magam körül is, hogy sokan mások is elvannak azzal, amit tudnak magukról. Azt gondoltam, hogy tulajdonképpen mindenem meg van, ami szükséges a jól léthez, és nem értettem, miért érzek hiányokat, miért és mitől üres az a bizonyos pohár félig. Mitől vannak időnként rémálmaim, miért izzad a tenyerem, miért szorongok rengeteg helyzetben, miért kerülöm a közösségi összejöveteleket, miért vannak pánikrohamaim, ha igazából minden jól van úgy, ahogy van? Persze.., jöttek ám a megfejtések a környezettől, hogy nem alszom eleget, nem sportolok, nem iszom elég vizet, a táplálkozás az oka, hogy mindent túl komolyan veszek, hogy nem iszom alkoholt, nem járok bulizni, nem hiszek eléggé Istenben, nem imádkozom felfelé, satöbbi. Nos, akkor is jönnek ám ezek a „nagyon bölcs” diagnózisok, ha a kutya sem kérdezte. Nem is gondoltam volna, mennyi orvos, pszichológus, életvezetési tanácsadó, stylist, táplálkozási tanácsadó, fitness edző, lelkész van a környezetemben, persze végzettség, praxis, és tükör nélkül. Szerencsére nem mindenki így viszonyult hozzá, voltak, akik valódi támogatást nyújtottak számomra, pusztán azzal, hogy olyanok, amilyenek. Önazonosak. Azt mondják, amit gondolnak, miközben szeretnek. E nélkül a két dolog nélkül nem szabad mások véleményét súlyozni, csak meghallgatni – ez egy nagy tanulság számomra.

Amikor éppen küzdesz minden energiáddal, úszol a saját véredben és verejtékedben, s mindezt nem csak magadért, akkor a legnagyobb döfést pont azok a mondatok jelentik, hogy „és ér ez valamit?!”, „minek fizetsz ennyi pénzt egy idegennek, én is meghallgatlak?!”, „én meg tudom oldani a problémáimat egyedül is”, „és mi a legrosszabb ebben az egészben?”. Nos, egy kéretlen jó tanácsot hagy adjak, ha mondtál már ilyet valaha valakinek, aki terápiára jár: soha többet ne mondj ilyeneket és ehhez hasonlókat annak, aki terápiára jár! S egyúttal hagy válaszoljak ezekre a kérdésekre.

„..és ér ez valamit?” – ha erre azt válaszolom, hogy nem, akkor ott a következő kérdés, hogy akkor meg miért járok egyáltalán. Ha azt válaszolom, hogy igen, akkor megkérdezik, hogy ugyan mit, ami sok esetben lehet, hogy nem tartozik arra, aki kérdezi, illetve a legtöbb esetben nem lehet úgy elmondani, hogy ez fekete ez meg fehér, ez igen, ez meg nem. Egy terápia nem ábrázolható koordináta rendszerben, nem fejezhető ki mértékegységekkel, ábrákkal. Az ember lelki alkata és működése nem ilyen, ezt jó esetben mindenki tudja saját magáról. Azt gondolom, hogy minden ér valamit, aminek a célja az, hogy jobb legyen az életem, még akkor is, ha ez egy ideig szabad szemmel nem látható, vagy nem úgy látható, hogy a tőlünk távolabbi emberek számára is egyértelmű legyen. A másik, ami nagyon fontos, hogy itt az út legalább annyira fontos, mint az utazás célja. Egy terápia nem rövid távú befektetés. Aki a magánéletében és a munkájában is a nagy sikereket, a nagy íveket, a könnyen megszerezhetőt keresi, kedveli, annak ez nem fog feküdni, és az megérteni sem fogja, hogy valaki miért vág bele ebbe a vállalkozásba. Egy terápia, ha mindent beleadsz, életed legnagyobb vállalkozása. Az utolsóig mindent bele kell tenned, és csak idővel térülhet meg. Nincsenek benne törvényszerűségek, valamint nem elhanyagolható, hogy szükséges hozzá egy nagyon jó szakember is, ezért lássuk a következő kérdésre adott válaszomat.

„Minek fizetsz ennyi pénzt egy idegennek, én is meghallgatlak?!” Nos, ennek épp az a lényege, hogy a pszichológussal nem egy kötődésen, ismeretségen alapuló kapcsolatban vagyok. Nem ismer senkit a körülöttem lévőkből, ezért objektíven tud állni mindahhoz, ami a felszínre kerül. Hallgatás és hallgatás között óriási különbségek vannak. Sokat tanult azért, hogy szakszerűen végezze a munkáját. Ez ugyanaz, mint amikor még nem dolgoztam a hajléktalan ellátásban, akkor „utca embereként” fogalmam nem volt az ellátó rendszerről, így csak beszélgettem velük, szakszerű segítséget azonban nem tudtam nyújtani. Ha nem vagy orvos, ne diagnosztizálj! Ha nem vagy pilóta, ne vezess repülőt! Ha nem vagy terapeuta, ne akarj pszichológusa lenni másoknak! Azért fizetek, mert szakszerű segítségre van szükségem, objektivitásra, távolságra, rendszerességre, minőségi időre, visszajelzésre. A pszichológus nem csak hallgat, hanem aktívan részt vesz a terápiában. Kérdez, összerak képeket, amiket én nem látok, mert benne vagyok. Kihall olyan dolgokat az általam elmondottakból, amiket senki más nem tud meghallani. S ami még nagyon fontos, hogy nem csak ért, de érez is engem. Nem csak egy szolgáltató, aki a pénzemért ad valamit, hanem egy olyan valaki, aki azzal is dolgozik, amit már ő is átélt. Képes beleérezni magát a helyembe, sőt, nem csak képes, hanem meg is engedi magának, hogy beleérezzen, és adott esetben velem együtt szenved, mégis kívül tud maradni azon a kereten, amitől ő végig a segítő szerepében marad, nem viszi el az ár. Aki segítő szakmában dolgozik, pontosan tudja, mit jelent ez, vagy elméletből, vagy gyakorlatból is, de tudja, tanulta. A pszichológus is jár szupervízióra, hogy ő se maradjon segítség nélkül, hogy ő is rálásson kívülről arra, ami banánhéj lehet a talpa alatt. Visszatérve, a szívemhez legközelebbieknek szoktam mesélni arról, hogy milyen folyamatokban vagyok benne, de bennünk fel sem merül, hogy többet tudnának segíteni, mint valaki, aki éveket tanult azért, hogy hivatásában is segítő legyen.

„Én meg tudom oldani a problémáimat egyedül is.” Amikor ezt mondja nekem valaki reflexióként arra, hogy én nem tudom, akkor azzal az emberrel most beszéltem utoljára, bármiről is. Aki ezt reagálja rám, azzal az emberrel nincs többé dolgom, mert ebben a mondatban az erőszakon kívül semmi sincs. Akár azt is mondhatná, hogy „erősebb vagyok nálad, mert te ezek szerint gyenge vagy, a gyengéket pedig legyőzik az erősek.” Nem az a baj, ha valaki ezt gondolja, vagy, hogy ez így van, nem az, hogy ő akár örül is annak, hogy nincs szüksége segítségre, hanem hogy egy kiszolgáltatottabb helyzetben lévőnek azt mondja, hogy ő több ennél. Miért nem lehet ezeket a mondatokat bent tartani, vagy úgy fogalmazni, hogy ne azt halljam ki belőle, hogy balfék vagyok? Abba nem is megyek bele mélyen, hogy azok az emberek, akiktől ezt hallottam, hogyan tudják megoldani a problémáikat. Abba nem is megyek bele mélyen, hogy ezek közül az emberek közül hány dohányzó, ivó, egyéb szereket használó, társfüggő, autoriter, narcisztikus elemekkel operáló egyén van. Azt gondolom, hogy látszólagosan megoldott, sok jól működő élet addig az, amíg hazaérve magukra nem zárják az ajtót ezek az emberek, de amint elfordult a kulcs a zárban, rájuk zúdul a magány, főleg az a fajta, amit a kapcsolataik, munkájuk hordoz magában. Így aztán otthon is zene be, film be, kreatív hobbi be, telefonnyomkodás, vagy inkább gyerünk kifelé, haverokkal beülni valahová, koncert-koncert hátán, kütyük vásárlása, utazás, mindig legyen valami program, minden üresjárat legyen kitöltve, így amikor hazaérve elfordul a kulcs a zárban, már csak a vízszintes testhelyzetbe kerülésre marad energia. Tudom, miért írtam ezt, nem degradálok senkit érte. Így éltem és élek néha még most is. Sosem volt körülöttem csend, vagy ha mégis, hátha azon nyomban menekültem belőle. Nem akartam magammal lenni, magamra maradni. A mai napig fegyelmeznem kell rá az agyamat, hogy ne akarjam elhallgattatni azt, ami belül dumál hozzám. Ne akarjam elnyomni se zenével, se filmmel, se programokkal, se munkaalkohollal, sem semmivel azt, amit mondani akar. A belső hang ugyanis nem fogja ezeket túlharsogni, csak akkor hallom a szavait, ha akarom, ha figyelek rá. Vajon, aki úgy vélekedik, hogy ő meg tudja oldani a problémáit egyedül is, mennyit figyel a saját, belső hangjára? Aki nem figyel a saját, belső hangjára, hogyan figyel másokra?

„és mi a legrosszabb ebben az egészben?” –szegezik nekem, amire rá is tudom vágni, hogy mondjuk pont ezek a kérdések.  A rossz kérdések a legnagyobb nehézségek. A számon kérő, nagy ívű eredményeket firtató, erőszakos, tolakodó kérdések. Amikor egy családtagom mondja, hogy minek ebbe ennyi pénzt ölni, vagy minek nyalogatom a múlt sebeit. Amikor egy ember, aki barátnak gondolja magát, képtelen rá, hogy megértse, hogy nincs szükségem rá, akkor sem, ha ez teljesen belegázol az egójába. A terápiás időszak különösen szenzitív időszak. Vannak napok, amikor el kell tűnnöm mindenhonnan, amikor nem tudok kapcsolódni, nem akarok kapcsolódni senkihez, amikor hazaérve magamra zárom azt a bizonyos ajtót, és hagyom, hogy a belső hang beszéljen, és figyelek rá. Amikor szükségét érzem annak, hogy egyedül legyek, amikor próbálom összerakni a képeket, amikor kérdéseket teszek fel magamnak, amikor engedem a fájdalmakat dolgozni, működni, mert tudom, hogy ennek is helye van, tere van, értelme van, mert építhet is. S ami engem épít, az a környezetemet is. Lehet, hogy nem most, hanem csak idővel, de ugye ez egy hosszú távú befektetés, ahogy írtam korábban. S van, hogy pusztán erőtlen vagyok, hallom, hogy csörög a telelfonom, és képtelen vagyok felvenni. Csak fekszem hanyatt a szőnyegen, bámulom a fehér plafont, és hagyom, hogy bármire gondoljak és bármit érezzek. Ha valaki látna ezekben a pillanatokban, azt mondaná, de jó neki, hogy ennyire ráér, miközben nagyon is dolgozom. Belsőépítészet ez, a legbelső vázamat építem, a gerincemet gyógyítom, ahogy semmi más nem tudja. 

Fontos tudnom, hogy ki vagyok minden és mindenki nélkül. Ki vagyok otthon, egyedül, amikor senki sem lát és senki sem hall engem. Otthon vagyok-e magamban az ajtó belső oldalán? Meg tudok-e küzdeni azért, hogy ezt az embert aztán kivigyem az ajtó külső oldalára is? Képes vagyok-e arra, hogy az legyek, aki vagyok, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy szembe megyek az árral, nem lázadásból, hanem önazonosságból? Akarom-e, hogy önazonos legyek akkor is, ha ezzel nehezebben boldogulok a magánéletemben, a munkámban, és szinte mindenhol? Úgy is a keskeny, rögös utat választom, ha tudom, hogy ezzel ellenségeket is szerezhetek magamnak, ha netalán elfordul tőlem egy családtagom, vagy barátom, vagy valaki, aki nagyon fontos számomra?

Nem tudok mindig igazi lenni. Vannak az életemben olyan pillanatok, amikor a kapcsolataimban is átmegyek a piros lámpán. Van, hogy visszaszállok az autóba, a gázra taposok, és végsebességgel belehajtok a szakadékba, és senki nem érdekel. Van, hogy beállok a sodrásba, a tömeg bégetésével bégetek én is, és azt mondom, semminek nincs értelme, se a létemnek, se a terápiámnak. Nem tudom mindig vállalni azt, aki éppen vagyok. Nem tudom mindig folytatni, amit elkezdtem és félbehagytam. Van, hogy a könnyebb megoldást választom. Aztán pofára esem, mert a belső hang kiírja az agyam monitorára, hogy „error”. Pirosan villog, bámulom, és tudom, hogy igaza van. S legtöbbször, ami kirángat a centrifugából, az a néhány kapcsolat, ami túlélt minden vihart, ami csónak volt a vízen, ami oxigén volt a légüres térben, ami szabadságot adott arra, hogy távol legyek, és visszataláljak, ami nem fenyegetett érzelmi manipulációval, nem akart megkötözni, a sajátomtól eltérő ritmusban gyógyulni. Nagyon kevés ilyen van az életemben, de nagyon hálás vagyok azért, hogy van egyáltalán. Hálám éppen abban működik, hogy értük, a kapcsolatunkért is teszem, küzdök, hétről hétre, napról napra, percről percre, terápiáról terápiára. Szeretnék én is csónak, oxigén, szabadság lenni ezeknek az embereknek. Szeretném jól szeretni őket, érteni őket, érezni azt, akik. Megmutatni nekik is, hogy teljes szívemmel, eszemmel, időmmel, pénzemmel, energiámmal beleállok a ringbe, és nem tudom még hogyan, de átverekedem magamat magamon.